A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nemesek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nemesek. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. október 21., hétfő

Nemesi fészek

Nincs olyan ember hazánkban, akinek a lakóhelye közelében ne volna egy, általában rendkívül leromlott állapotú kúria, netán kastély. Alacsony azon emberek száma, akik ismerik az épület és építtetőinek történetét, esetleg csak az egykori birtokos család nevét. Nem gondolom, hogy problémát kellene csinálni ebből, mármint az emberek tájékozatlanságából, ez talán inkább azon dolgok sorába tartozik, amelyek fájóak ugyan, de egy ilyen korszakban élünk, ahol ezen épületeknek és családoknak a történelem könyv lapjain túl már egyéb szerepük nincsen. /Meg sem említem azon családok és ezen családokból származó egykoron nagynevű és tevékeny személyek tömkelegét, akiknek még ott sem jut hely, sőt a nemesi almanachok és genealógiai összeállítások lapjain túl sehol sem./

Azonban a ma élő emberek szülei s nagyszülei még emlékezhetnek azokra a napokra, amikor még a hajdan volt kúriák és kastélyok még egy-egy uradalom központját, illetve egy nemes család fészkét jelentették. A helyi és környékbeli elit kis központjai voltak ezen ódon épületek, itt jött össze a népes rokonság a jeles, hol vidám, hol gyászos alkalmakkor, innen indultak első és utolsó útjukra, itt szövögették politikai, gazdasági terveiket azok az urak, akiknek egykoron a politika nem pénzszerzési lehetőséget jelentett, hanem hivatást. Mint gazdasági központ ez a hely volt a vidéki élet és kultúra központja, gyakran hozzácsatolt majorsággal, eggyel vagy többel, kinek hogy hozta szerencséje, szerencsétlensége, tehetsége, tehetetlensége. Nem csak egy családnak jelentették a védelmet nyújtó, mindig gyengéd szeretettel hazaváró fészket, hanem a lakosságnak is a munkalehetőséget és biztonságot. 

Az idők változtak, az épületek gyakran cseréltek gazdát, hol kihalás, hol vétel, hol per útján, de minden korszakban közös volt a szerepük, otthonul szolgáltak. Most, egyes szerencsésektől eltekintve elhagyatottan árválkodnak, kifosztott csontvázként néznek az arra vetődő látogatóra. Számos nézelődőnek nem jelentenek egyebet, mint egy kőhalom, egyesek szemében öröm csillan, másoknak kellemes gyermekkori emlékek sejlenek fel a még virágzó helyről, az urakról, a gyermeki örömökről, a kemény, de kifizetődő munkáról, az egykori birtokosoknak és utódaiknak könny tölti meg a szemét, amikor ősapáik otthonára, szűk Hazájára tekintenek, amely kifosztva, elhagyatva, reménytelenül állva várja a feltámadást.

Lesz-e feltámadása a történelem csendes szemlélőinek és elszenvedőinek, az egykori nemesi fészkeknek?


"Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
        Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
        Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
        Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
        Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!"
/Kölcsey Ferenc: Huszt/



2013. október 6., vasárnap

Október 6.

Október 6 történelmünk tragikus napja. Emlékezzünk ezen a napon az Aradon és Pesten kivégzettekre.

Aulich Lajos
németújvári gróf Batthyány Lajos
Damjanić János
cserneki és tarkeöi gróf Dessewffy Arisztid
eleméri és ittebei Kiss Ernő
szkárosi Lázár Vilmos
Láhner György
altleiningeni gróf Leiningen-Westerburg Károly Ágost
Knezić Károly
nemes Nagysándor József
poeltenbergi lovag Poelt Ernő
Schweidel József
nemescsói Török Ignác
hernádvécsei és hajnácskeöi gróf Vécsey Károly


A szavakat nem szaporítván, ajánlom az érdeklődök figyelmébe a Lemil blog ide vonatkozó írásait.

2013. szeptember 29., vasárnap

Noblesse Oblige

"Az a nemesi intézmény, mely tizenkét századon át legfőbb tényezője, sőt intézője volt az államok sorsának és szabályozója a világ folyásának, mely mindig büszkén és fennen hivatkozva erényeire és hatalmára, olykor daczolt az új kor haladó szellemével és irányeszméivel, de mindenkor megtartotta és féltékenyen megőrizte tiszteletreméltó alapeszméjét és jellegét, mely a világ száz meg száz csataterein örökké viruló babért tűzött homlokára, tüntető pompájával beragyogtatva a világot; - eltekintve egyes beteges kinövéseitől, mindenha méltó volt tiszteletünkre és rokonszenvünkre, s az is maradand, bármit is hozzon a jövő magával.