Nemesi fészek

Nincs olyan ember hazánkban, akinek a lakóhelye közelében ne volna egy, általában rendkívül leromlott állapotú kúria, netán kastély. Alacsony azon emberek száma, akik ismerik az épület és építtetőinek történetét, esetleg csak az egykori birtokos család nevét. Nem gondolom, hogy problémát kellene csinálni ebből, mármint az emberek tájékozatlanságából, ez talán inkább azon dolgok sorába tartozik, amelyek fájóak ugyan, de egy ilyen korszakban élünk, ahol ezen épületeknek és családoknak a történelem könyv lapjain túl már egyéb szerepük nincsen. /Meg sem említem azon családok és ezen családokból származó egykoron nagynevű és tevékeny személyek tömkelegét, akiknek még ott sem jut hely, sőt a nemesi almanachok és genealógiai összeállítások lapjain túl sehol sem./

Azonban a ma élő emberek szülei s nagyszülei még emlékezhetnek azokra a napokra, amikor még a hajdan volt kúriák és kastélyok még egy-egy uradalom központját, illetve egy nemes család fészkét jelentették. A helyi és környékbeli elit kis központjai voltak ezen ódon épületek, itt jött össze a népes rokonság a jeles, hol vidám, hol gyászos alkalmakkor, innen indultak első és utolsó útjukra, itt szövögették politikai, gazdasági terveiket azok az urak, akiknek egykoron a politika nem pénzszerzési lehetőséget jelentett, hanem hivatást. Mint gazdasági központ ez a hely volt a vidéki élet és kultúra központja, gyakran hozzácsatolt majorsággal, eggyel vagy többel, kinek hogy hozta szerencséje, szerencsétlensége, tehetsége, tehetetlensége. Nem csak egy családnak jelentették a védelmet nyújtó, mindig gyengéd szeretettel hazaváró fészket, hanem a lakosságnak is a munkalehetőséget és biztonságot. 

Az idők változtak, az épületek gyakran cseréltek gazdát, hol kihalás, hol vétel, hol per útján, de minden korszakban közös volt a szerepük, otthonul szolgáltak. Most, egyes szerencsésektől eltekintve elhagyatottan árválkodnak, kifosztott csontvázként néznek az arra vetődő látogatóra. Számos nézelődőnek nem jelentenek egyebet, mint egy kőhalom, egyesek szemében öröm csillan, másoknak kellemes gyermekkori emlékek sejlenek fel a még virágzó helyről, az urakról, a gyermeki örömökről, a kemény, de kifizetődő munkáról, az egykori birtokosoknak és utódaiknak könny tölti meg a szemét, amikor ősapáik otthonára, szűk Hazájára tekintenek, amely kifosztva, elhagyatva, reménytelenül állva várja a feltámadást.

Lesz-e feltámadása a történelem csendes szemlélőinek és elszenvedőinek, az egykori nemesi fészkeknek?


"Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
        Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
        Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
        Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
        Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!"
/Kölcsey Ferenc: Huszt/